Már a koppenhágai kutyakomédia előtt is úgy tűnt, hogy talán már le is késtünk arról, hogy a felmelegedést két fok alatt tartsuk. A csak a saját érdekeikkel törődő kormányok egymásra hárították a felelősséget, amióta csak 1992-ben a cselekvés mellett döntöttek. Tizenhét értékes évet vesztegettünk el; lehet, hogy az utolsó időszakot, amikor még megelőzhető lett volna az éghajlat visszafordíthatatlan megváltozása. Ami történt, nem a véletlen műve.

Elbúcsúzhatunk Afrikától, Ázsia déli részeitől, a gleccserektől, a jégtábláktól, a korallzátonyoktól és az esőerdőktől. Köszönjük, hogy együtt lehettünk. Bár az az igazság, hogy alig törődtünk veletek. A kormányok kezüket, lábukat törték, hogy megmentsék a bankokat, de amikor a bioszféra védelme lenne a dolguk, marad a civódás és az álcselekvés.

George Monbiot, a Guardian publicistája kesereg a kaotikus és katasztrofális klímacsúcs kaotikus és katasztrofális végkimenetelén. (Új változat)

Először zárójelbe tették a bolygót, aztán törölték is a szövegből. A tét a végén már nem a bioszféra, hanem pusztán a résztvevők hírnevének megőrzése volt. Amikor a tárgyalások már-már zátonyra futottak[1], mindent kihúztak a szövegből, amitől egy új megállapodás valamit is ért volna. Egy ilyen helyzetben az maradhatott az egyetlen cél, hogy a tárgyaló felek úgy tehessenek, mintha elértek volna valamit. Talán még akkor is kevesebb kárt tettek volna, ha egy köteg üres papírt írtak volna alá.

E kaotikus és katasztrofális csúcs kaotikusan és katasztrofálisan zárult. Az eseményt példátlan hozzá nem értés jellemezte. Előfordult, hogy még a meleg országokból érkező küldöttek is tíz órát álltak sorba a szabad ég alatt. Álltak a fagypont alatti hidegben, anélkül, hogy bárki is gondoskodott volna ételről-italról és leginkább magyarázatról e bánásmód miatt. Ezek után pedig sokukat be sem engedték. Volt, aki elájult ez alatt; még szerencse, hogy haláleset nem történt. De a tárgyalások színvonala is kritikán aluli volt. Modern mediálási technikáknak nyomuk sem volt; maradt a jól ismert, ostoba kötélhúzás.

Miközben webkamerán keresztül követtem a tanácskozást , (ugyanis engem sem engedtek be) rádöbbentem, hogy a tárgyalások lebonyolítási rendszere alig változott az elmúlt 130 évben. Bár többféle arcot lehetett látni, és kevesebb volt a pödrött bajusz, a frakk és a poroszos fémsisak, de ahogy a kormányok a légkör felosztásáról tárgyaltak, az akár Berlinben is játszódhatott volna 1884-ben. Mintha a részvevők sosem hallottak volna a demokráciáról, a civil társadalomról, a jogfejlődésről és az önrendelkezésről. Az így-úgy hatalomra került kormányok fittyet hánytak saját polgáraikra, pláne a más országokéira, és éltek jogukkal, hogy felosszák globális közjavainkat, és eldöntsék, hogy ki mit kap. A légkörért vívott gátlástalan hajsza ijesztően emlékeztetett az egykor Afrika felosztásáért folyó harcra.

Egyetlen pillanatig sem foglalkozott senki a multilaterális tárgyalásokban rejlő alapvető igazságtalansággal: az egyes államok és az egész föld lakóinak érdekei nem esnek egybe. Sőt, azok gyakran szöges ellentétben állnak. Konkrétan: a legtöbb gazdag és a gyorsan fejlődő ország azon volt, hogy a légkör minél nagyobb szeletét hasítsa ki magának – vagyis hogy több jogot szerezzenek a szennyezésre, mint riválisaik. Az egész folyamat törvényszerűen vezetett el a katasztrofális eredményhez – ennél rosszabbat tervezni se lehetett volna.

Időm nagy részét a Klímafórumon töltöttem. Ez egy alternatív konferencia volt, mindössze négy fizetett szervezővel. Ötvenezer részvevője volt és mégis kiválóan működött minden. (Nem kérdés, hogy melyik csapatra bíznám a bolygó megmentését.) E fórumon Polly Higgins brit ügyvédasszony egy más megközelítést mutatott be. Az egész bolygóra vonatkozó jogokról (planetary rights) szóló javaslata az ökoszisztémákat hasonló jogi garanciákkal ruházná fel, mint amilyeneket az emberek szereztek a második világháború után. Megfogalmazása szerint az emberiség őrzője, gondnoka a légkörnek és a bioszférának, nem tulajdonosa. Javaslata alapján olyan tárgyalási mechanizmus dolgozható ki, amelyben a kormányok kevesebb jogot kapnának arra, hogy rendelkezzenek az ökoszisztémák és az azoktól függő emberek felett.

Már a koppenhágai kutyakomédia előtt is úgy tűnt, hogy talán már le is késtünk arról, hogy a felmelegedést két fok alatt tartsuk. A csak a saját érdekeikkel törődő kormányok egymásra hárították a felelősséget, amióta csak 1992-ben a cselekvés mellett döntöttek. Tizenhét értékes évet vesztegettünk el; lehet, hogy az utolsó időszakot, amikor még megelőzhető lett volna az éghajlat visszafordíthatatlan megváltozása. Ami történt, nem a véletlen műve. Egyes országok módszeresen keresztbe tettek; magatartásukat pedig az energiaipar határozta meg. Ezt az eszement helyzetet olyan országok tartják fenn, amelyekről mostanáig széles körben azt gondolták, hogy jó szándékúak. Ezek az országok akkoriban határozott vállalásokat tettek – viszont rögtön értéktelenné is tették őket, mert kiskapukat hagytak, hamis számokat közöltek és „kiszervezték” kötelezettségeiket. Önös érdekeiket az emberiség hosszú távú jóléte elé helyezték. A vállalati profit és a politikai számítás fontosabb számukra, mint az élővilág vagy az emberi civilizáció. A jelenlegi politikai rendszerek képtelenek a kormányzás legfőbb feladatát ellátni: nem tudnak megvédeni minket egymástól.

Elbúcsúzhatunk Afrikától, Ázsia déli részeitől, a gleccserektől, a jégtábláktól, a korallzátonyoktól és az esőerdőktől. Köszönjük, hogy együtt lehettünk. Bár az az igazság, hogy alig törődtünk veletek. A kormányok kezüket, lábukat törték, hogy megmentsék a bankokat, de amikor a bioszféra védelme lenne a dolguk, marad a civódás és az álcselekvés.

Fordította: Sellei Iván János

Jegyzetek:

[1] Az eredeti szövegben a "melt down" kifejezés szerepel, amelyet az atomreaktorok világából ismerhetünk, szó szerint "leolvadást" jelent, ami egy atomreaktor baleset során reaktormag súlyos károsodását jelenti. Erre a legjellemzőbb példa a csernobili baleset volt. Az elmúlt napokban viszont a koppenhágai klímacsúcs kapcsán is többen használták a "melt down" (leolvadás) kifejezést. Képletesen akár úgy is értelmezhetjük, hogy a tárgyalások következtében elolvadnak/leolvadnak majd a sarki jégsapkák, gleccserek és a sarkvidéki permafroszt.